manderley

Ahány ház annyi szokás, elmesélem a sajátomat. Saját magamat testi, biológiai szempontból állatnak tekintem, ezt tanultam az iskolában: ugyanúgy épülünk fel, a különbséget ezért nem ebben keresem. Az állatok azt eszik, amit találnak, vagy amit meg tudnak szerezni maguknak. Az emberiségnek abban a szűk rétegében viszont, ahová én tartozom, folyamatosan választás elé vagyunk állítva, hogy mit eszünk meg és mit nem. Mindenki próbál találni olyan irányelvet, racionális, spirituális vagy érzelmi indokot, ami segítséget nyújthat a döntésben.

Én szinte mindig mindenben érzelmi alapon döntök, ebben is, és utána megpróbálom megérteni, hogy miért döntöttem így.

Az esetek túlnyomó többségében, ha valaki megkínál az ételével, amit ő készített, és úgy érzem, hogy ezt nem csak udvariasságból teszi, akkor örömmel elfogadom, és szeretem meghallgatni, hogyan, miből készült, és együtt megenni. Szeretek érdekes és új ételeket kipróbálni. Mint általában mindenben, az ételben sem szeretem, ha valami másnak akar tűnni, mint ami valójában, kivéve persze, ha ez játék. Nem szeretem a nagyon szélsőségesen édes, csípős, keserű vagy savanyú dolgokat, de nagy ritkán a kíváncsiság erősebb. Nincsen olyan étel, amit megennék, de az illatával nem vagyok kibékülve, sőt mivel sajnos sokszor alig érzek szagokat, örülök, ha ezt a tulajdonságát is megismerhetem a színén, ízén, állagán kívül.

Amikor én választom az ételt, akkor azt figyeltem meg, hogy legtöbbször azt részesítem előnyben az éppen rendelkezésre álló választékból, amiről tudom, hogy pontosan mi van benne és hogyan készült: vagy azért, mert számomra meggyőzően fel van tüntetve rajta, vagy azért, mert valaki hajlandó elmesélni. Nem igazán rajongok a túlságosan feldolgozott alapanyagokért, de a kényelem néha erősebb.

Az autópályán sem szoktam sétálgatni, ezért itt is kerülöm az olyan anyagokat, amiknek az egészségre gyakorolt hosszú távú hatásáról nem áll rendelkezésre elegendő mennyiségű információ, vagy egyszerűen feleslegesnek tartom a jelenlétét az adott ételben.

Amiről tudom, hogy utólag a közérzetemet rontani fogja, csak akkor eszem, ha van utána időm regenerálódni, fekvés és séta formájában.

A Föld bolygón a biológiai körforgás úgy működik, hogy meghal értünk az, amit megeszünk. Hálás vagyok érte, hogy ennyire sokféle érdekes, és finom ételt ehetek, ehettem eddig is, mert enélkül nem is élhetnék.

Ebben a rendszerben az ember, az állat, a növény és a baktérium egyenrangú.

Az ember viszont az egyetlen, eddigi ismereteink szerint, aki képes megérteni a rendszer működését, éppen ezért felelősséggel tartozik érte. Hiszek abban, hogy egyetlen lényt sem szabad kínozni, akár megesszük, akár nem.

Ezért tisztelem azoknak az embereknek a tudását, akik képesek úgy megölni az állatokat, akiket megeszünk, hogy a lehető legkevesebb fájdalmat és félelmet okozzák nekik ezzel.

A gyerekkor nem az idő függvénye. Az idő önmagában nem elég a fejlődéshez. Felnőtt attól lesz valaki, hogy tudja: az egyetlen, amit tehetünk, hogy a lehető legjobb tudomásunk szerint cselekszünk, szándékosan senkinek sem ártva, sohasem teljeskörű információk alapján döntünk, tudomásul vesszük, hogy a tervezett eredményeket senki és semmi nem garantálhatja, és vállaljuk a tetteink következményeit. Bármikor bárminket elveszíthetjük, beleértve az életünket is.

A gyerekek kétfélék: vannak, akik azt gondolják, eldönthetik mások helyett is, hogy mit kell tenni, mert biztosnak hiszik az általuk vélt eredményt, és akik azt gondolják, ha mások döntenek helyettük, akkor elvárhatják a megígért eredményt.

Réges-régóta játszanak a gyerekek a világgal, minden korban a fenti gyerekek abban jeleskedtek, amit a lentiek a legjobban tiszteltek, mert nem értették: most éppen a tudomány vallása van soron. Amikor a lenti gyerekek csalódnak, mert nem azt kapják, amit vártak, törnek-zúznak és keresnek másik fenti gyereket, aki elhiszi magáról és ezért ők is róla, hogy ígérhet biztosat.

A tudás jó dolog, csak kevés. Túlságosan sokra értékelni az intelligenciát, érzelmileg fejletlen gyerekekre bízni a világot, nem jó dolog.

Mindenki felnőhet, ha segítünk benne a másiknak: aki felnőtt annak ez a legfontosabb dolga.

K. István budapesti lakos legálisan beszerzett, egészségre ártalmatlan növényi eredetű festékkel művészileg önmegvalósított éppen, amikor megszólalt az óvónéni:

- Pistike, légy szíves ne kend a falra a spenótot!

Istvánt megdöbbentette ez a keresetlen stílus, amivel megzavarták az alkotói tevékenységben.

- Waáááárrgggghhh, hüppp, hüpp, váááááá, de neeeem! – fejezte ki felháborodását afelett, hogy félbe akarják szakítani az önmegvalósítás folyamatát.

- Pistike, ne kezd megint, ilyet nem lehet az oviban csinálni és kész! – próbálta elejét venni a helyzet rosszabbra fordulásának Óvónéni.

- De én akkor iiiiiiiiis!! – Állt ki az alkotói szabadsága védelmében István, és hogy ne csak szavakkal fejezze ki az ellenállását, hozzálátott folytatni a műalkotást, szemében a meg nem értett művész könnyeivel.

- Otthon csináljad, Pistike, ha Anyukád megengedi, itt nem szabad! – javasolta a Julcsi néni.

- De otthon neeeeem jó!!! – utasította el a kompromisszumot István, aki az otthoni első spenótos festés óta kizárólag rendelkezésre álló kiwi illatú, banánszínű, eperízű gyümölcsjoghurt textúráját nem ítélte alkalmasnak az önkifejezéshez, ezért inkább elfogyasztotta azt. S mivel Julcsi néni kezénél fogva megpróbálta a mosdóba hurcolni, hogy lemossa róla az alkotás folyamatában rákerült spenótot, kénytelen volt tettlegességre ragadtatni magát. Egy hirtelen, bátor mozdulattal a földre hasalt, majd öklével és lábával hadonászva, teli tüdővel próbálta felhívni a jelenlevők figyelmét az őt ért igazságtalanságra.

- Mi folyik itt? – lépett be a szobába Ancsi néni, a másik óvónéni, majd egy pillantással felmérte a helyzetet. Ancsi néni nem volt híve az erőszaknak, ezért úgy gondolta léteznie kell békés megoldásnak is.

- Pistike, figyelj csak, ha elmész megmosdani, akkor előveszünk egy rajzlapot és a zsírkrétákat, vagy vízfestéket, amelyiket szeretnéd, és festünk együtt, jó?

István elhallgatott, szipogva mérlegelte az ajánlatot…

- Nem keelll rahajzlaaaap! Nem jóóóó! – ordította néhány pillanattal később.

Az óvónénik tanácstalanul egymásra néztek, kitessékelték a többi gyereket az étkezőből, István befejezte a másfél méteres életnagyságú spenót óriáskígyót az étkező falán, ami természetesen nem fért volna el a rajzlapon, kis idő múlva kiment kezet mosni, és csatlakozott a többiekhez.

- Legyen olyan kedves, Rózsika, a szokásos dolgok mellett, mossa le az étkezőben a csempét is! – mondta Igazgató néni a takarító néninek a folyosón este.

- Hát persze, rendben van. – sóhajtott Rózsika néni, mert neki is valamiből etetnie kell a családját, és végülis hetente egynél többször csak ritkán érzett István ihletet.

így ment ez, hétről hétre, István művészetét érdeklődve kísérte figyelemmel M. Piroska csoporttárs, aki egyre erősebb késztetést érzett, hogy csatlakozzon ehhez az új, forradalmi irányzathoz.

Majdnem karácsony volt már, amikor megtörtént, hogy K. István hozzátartozója, akinek a hatáskörébe tartozott a fiatal művész otthonába szállítása, a havazás okozta közlekedési nehézségek miatt, csak nem akart megérkezni a Mákvirág Óvodába. István gondterhelten üldögélt, és unalmában kisomfordált a folyosóra, egészen az étkezőig, ahol égett a villany.

- Rózsika néni, te micsinálsz?

- Már csak lemosom a csempét, és utána sietek haza a családomhoz.

Senki sem tudta miért, de István úgy döntött, hogy a továbbiakban falfestés helyett inkább gyurmából készít életnagyságú óriáskígyót.

Én imádom a pasikat! Úgy általában és kollektíve. Elég sok évig dolgoztam olyan helyeken és olyan pozícióban, hogy ők vettek körül. Nem csak azért, mert nélkülük az élet unalmas lenne, és főleg nem azért, mintha bármit elvárnék tőlük. Az évek hosszú során sikerült megtanulnom nőkkel is kommunikálni, de a pasik humora és őszintesége nélkülözhetetlen a túléléshez. A kimérten udvarias férfiakkal nem tudok mit kezdeni, pontosabban ellenállhatatlan kényszert érzek arra, hogy valamilyen emberi reakciót provokáljak ki belőlük. :)

Legjobban azért szeretem őket, mert akárhányszor valami problémám volt az életben, mindig előkerült valamelyikük a semmiből, és kedvesen, de határozottan segített, vagy pontosan közölte a megoldást. Nem sajnálkozott, bólogatott együttérzően, vagy hibáztatott mindenki mást, csak kibökte, és nem röhögött ki, hogy nekem ez miért nem jutott eszembe.

Máskor meg persze kiröhög, de cserébe te is megteheted. :P

Egy pasival nyugodtan lehet órákig lelkizni kettesben, és nem fogja azt gondolni, hogy innentől ezért mindennap ezt kellene tennünk.

Ami pedig végképp lenyűgöz, az a csodálkozó tekintet, amikor az ember kérés nélkül főz nekik egy kávét, szerez kaját, befizet csekket, vagy megcsinál bármilyen apróságot, amitől nekik jobb és/vagy szükségük van rá. Megunhatatlanul szórakoztató, hogy ennyire könnyen fel lehet őket vidítani.

Minden ember hibázik, minden ember szokott tévedni. Nincs olyan ember, aki egy másik embernél kivétel nélkül mindenről többet tudna.

Azért, mert valaki valamiről kevesebbet tud, akár azért, mert gyengébbek a képességei, akár azért mert még csak gyerek, akár azért, mert egyszerűen nem a szóban forgó dolog érdekli, nem tekinthetjük magunkat többnek nála.

Mert vagy az öröklött képességei, vagy a lehetősége, vagy a körülményei, vagy a kora miatt (eddig még) nem tudta, amit mi. Egyik sem a mi érdemünk!

Viszont kötelességünk, ha tudni szeretne valamit, vagy érinti az életét érzelmileg vagy fizikailag, számára felfoghatóan elmondani, világossá, érthetővé tenni, amit mi már tudunk.

A szándékos fizikai és érzelmi bántalmazás mellett, számomra a legnagyobb bűn, ha a tudásunkat arra használjuk fel, hogy valakit manipuláljunk (szóban vagy tettekkel hazudjunk neki), még abban az esetben sem, ha úgymond „Jót” akarunk neki, a „saját érdekében”.

Ez sokkal rosszabb, mint valakit hirtelen felindulásból, őszintén pofon vágni, és utána bocsánatot kérni, pedig az is nagyon komoly és feldolgozandó kudarca egy intelligensebb embernek a kommunikációban.

Ugyanakkor valakinek (természetesen nálam a bármilyen kommunikációra képes gyermek már valakinek számít) kíméletből hazudni, vagy eltitkolni előle valamit, ami érinti, az én értelmezésemben kimeríti az időben késleltetett tudatos érzelmi bántalmazás fogalmát, hiszen idővel rá fog úgyis jönni, és az nagyon komoly fájdalmat fog okozni, arányosat azzal, hogy mennyire volt jelentős a hazugság, illetve főként azzal, hogy mennyire állunk hozzá közel, mennyire bízott bennünk eredetileg.

Mindenkinek jogában áll és kötelessége szembenézni a tényekkel! Akkor is, ha abban a pillanatban ez fájni fog. Ettől megkímélni valakit nem szeretet, hanem érzelgősség, hazugság. Ugyanúgy nincs hozzá jogunk, mint fizikailag bántalmazni.

„Egy ismert mese szerint egy brahmin találta ki a sakkot. Jutalmul a rádzsától első hallásra jelentéktelennek tűnő fizetséget kért, mindössze annyi búzaszemet, amennyi a sakktábla kockáira a következő szabály szerint képletesen rátehető: az első kockára egy, a másodikra kettő, a harmadikra négy, vagyis az előzőnek mindig duplája. Hamar kiderült, hogy ennyi búza nem terem a Földön, sőt az emberiség egész történelme alatt nem termelt ennyit.

Alsó tagozatos korom óta ez az egyik kedvenc történetem. Azóta is azt gondolom, a világ és legfőképpen az emberek szívét ezen az egyetlen úton lehet megváltoztatni. Mindennap mindenkinek (legalább egy valakinek) meg kell mutatni, hogy adni önmagában is jó érzés, és ha kérdezi: megkérni, hogy cserébe adjon ő is valamit valaki másnak. Nem kell, hogy nagy dolog legyen, a lényeg, hogy olyat adjunk, ami nem fog hiányozni nekünk, lehet csak egy mosoly is, vagy néhány perc beszélgetés, vagy egy kis munka, egy tárgy, amit már nem használunk.
Én úgy szeretem kitalálni, hogy kinek mire lehet éppen igazán szüksége. Ki a legfáradtabb a buszmegállóban, ki vesztette el a kulcsát, kinek nincs ideje ebédet főzni. Ehhez nagyon kell figyelni, az emberek arcát, ruháját, mozdulatait, szavait, mert nem mondják ám, néha maguk sem tudják, csak amikor megkapják, ha nem találtuk el, legközelebb majd még jobban figyelünk

Lehet idegenekkel és barátokkal is játszani.
Persze lehet keseregni azon, hogy nincs időnk, és úgyis mindegy, de akkor mi lesz a világ megmentésével? J Egészen őszintén, annyi mindenre pazaroljuk az időnket, tévézéstől a sorban állásig… Mitől lesz a világ, ahol a gyerekeink felnőnek egy mosolygósabb hely?

Ez azért jó játék, mert egyáltalán nem lehet veszíteni rajta. Legfeljebb nevetni az értetlen arcokon, és megvonni a vállunk. Majdnem mindig kapok egy mosolyt vissza. Néha évekkel később is köszönnek ismeretlennek tűnő arcok. A barátoknál pedig látom, hogy ők is elkezdenek játszani.

A művészet érzelmi melléktermék, ha egyedül tesszük; játék, ha más is részt vesz benne. Legfontosabb kritériuma a céltalanság.

A művész semmit nem akar tudatni, semmilyennek nem akar látszani.

Művészi alkotás közben nincsen közönség, nincs kreativitás, minden tanult technikából csak az automatikus maradhat meg, ami tulajdonképpen része már a személyiségnek.
A művészet egy Hangulat, lelkiállapot kívülállók számára történő megnyilvánulása.
A műalkotás értékét az állapot, érzelem univerzalitása adja meg, minél többen érzik, minél tisztább – szándékosságtól mentesebb - a közvetítés, általában annál többen érzik valóban művészetnek.

Az alkotás, aminek célja van, művészi tökéletességű utánzás lehet. Az utánzás célja a tanítás. Természetesen nem feltétel az anyagi világ realisztikus ábrázolása, ugyanakkor a közönség megtévesztése nem megengedhető. A mindenki számára érthető mondanivaló, tanulság viszont alapvető. A technika minden eszközét tudatosan kell az átadandó Gondolat szolgálatába állítani, hiszen így érhet legbiztosabban célba az előre pontosan definiált üzenet.

Ahol a folyamat legelején nincsen választás, tapasztalatom szerint biztosan szétesik az alkotás. Lehet tetszetős és szórakoztató, vagy igénytelen és unalmas, de számomra nem okoz művészeti élményt, katarzist. Ilyenkor érthetetlen az üzenet, ha van egyáltalán, illetve céltalan a nem hétköznapi, művészies elemek használata.

Katasztrófa azt mondják, környezeti ezúttal, nem természeti. Elhárítunk, számolunk, latolgatunk, borzongunk, adakozunk, felelőst keresünk, esetleg személyesen is segítünk.
A katasztrófavédelem életet ment és közvetlen veszélyt elhárít, az állam gyors segélyt ad, a katonák és önkéntesek dolgoznak.

Évente sokszor. A világ számos pontján: földrengés, szökőár, földcsuszamlás, vulkánkitörés, járvány, olajömlés, erőműrobbanás, bányaszerencsétlenség, és most az iszap.

Deja vu…

Kedves otthonunk a Földbolygó, picit kiszámíthatatlan állatka, akármennyire szeretjük, akármennyire sok szépet és jót kapunk tőle, néha elfeledkezik a hátán lakók kényelméről.

Nem is beszélve a saját meggondolatlanságunkról és tapasztalatlanságunkról, amivel magunkra hozzuk a bajt. A legfontosabb talán az lenne megint, hogy megtaláljuk a mértéket, (Nem biztos, hogy az alumíniumgyártást megszüntetése a cél, de talán nem kellene minden darab csokoládét külön fóliába csomagolni, elég, ha repülőt gyártunk belőle) és a meglevő tudásunkat arra használjuk, hogy a jelenlegi gyártási folyamataink során keletkező termékek és hulladékok legalább újrafelhasználhatóak, de optimális esetben egy körfolyamat részeként a természetbe biztonságosan visszajuttathatóak legyenek.

Ha már mégis megtörtént a baj…

Szomorú, de sajnos nem lehet azt mondani, hogy világviszonylatban ilyen események ritkán fordulnak elő. És amennyire különböznek ezek a katasztrófák egymástól, legalább annyi a hasonlóság. Jellemzően az esemény bekövetkezésének időpontjától és néha helyszínétől távolodva, a szervezési, ellátási, logisztikai, jogi, anyagi stb. feladatok egyre inkább hasonlítanak egymáshoz. Háborús helyzet. Csak nem pusztítani kell, hanem helyreállítani a békét, az otthonunkkal.

Miért nem osztjuk meg a tudást? Miért kezeljük a globális, ismétlődő jelenségeket is, mint pl. egy földrengés, lokális katasztrófaként? Miért vannak háborús helyzetek esetén küldhető nemzetközi békefenntartók és miért nincs olyan nemzetközi szervezet, ami azonnal bevethető ilyenkor? Akiknek egy katasztrófa egy projekt, a bekövetkezéstől addig, amíg esetleg évekkel később helyre áll a rend? Akik tudást, tapasztalatot és szervezettséget adnak.

Ehhez előbb talán szembe kellene nézni azzal, hogy ilyesmi bárhol, bármikor megtörténhet.

Neked. És nekem. Nem csak „Nekik”.

Akkor talán erre próbálnánk tudományosan felkészülni, nem pedig arra, hogy egymást hogyan és mivel lehet egyre hatékonyabban elpusztítani.
Rugalmasnak kell lenni, alkalmazkodni kell, mert a természetet legyőzni buta gondolat, hiszen mi is csak a Föld közösség része vagyunk.

120 év múlva mindenki, akit ismerünk halott lesz. Mi is. Senki nem tudhatja, hogy mikor hal meg. Igen, lehet, hogy holnap. Mert csak a most biztos.

Amikor olyan emberekkel beszélgetek, akik szembenéztek már ezzel, mindig megértjük egymást. Leginkább, de nem csak a hospice osztályon találom őket. Ráérnek beszélgetni, elmesélik az életüket, a vágyaikat, a családjukat.

Sajnos ők már legtöbbször nincsenek olyan fizikai állapotban, hogy ezzel az „új tudással” éljenek fizikailag. Lelkileg viszont lehet: még lehet idejük elrendezni a dolgokat emberekkel, elmondani titkokat, és főleg megbocsátani.

Mikor velük vagyok, egyenlők vagyunk, lelkileg, mint bárki mással.

Lehet, hogy fizikailag segítségre szorulnak, meg kell őket etetni például, de senki sem állíthatja azt, hogy én nem fogok hamarabb meghalni. A valószínűség nem jelent itt semmit nekem, jöhet egy baleset, bármi.

A Hospice az életről szól, az életminőségről. Nekik már nagyon ritkán számítanak az anyagiak.
Nagyon nehéz lehet elfogadni, hogy sokszor már az alapvető testi szükségleteiket sem tudják egyedül elintézni, egy pohár vizet is kérni kell. Abban a világban, ahol mindenki csak magában hisz, ahol a „fejfájásra sincs idő”. Sokszor a fájdalomnál is jobban fájhat a tehetetlenség, mert azt lehet csillapítani.

Ezért nekem örömet okoz, hogy sétálhatok, ehetek egyedül, utazhatok, játszhatok, még az is, jó, ha fázom, elázom, vagy elfáradok.

Ami a legjobban fáj, az mégis az emberek viselkedése, igen a közeli hozzátartozóké. Akik nem tudnak mit kezdeni az elmenővel. Mert ők sem mernek szembenézni a saját halandóságukkal. És hazudnak, és az elmenő is színészkedik. Mint ahogy nap, mint nap, évről évre tették. Ki tudja miért? És egyedül van a félelmeivel, és néha nem tud megbocsátani, vagy nem mondja el a titkot, sohasem

.
Az én hitem szerint ez az állapot a Pokol.

Ezért az én életemben a legfontosabb szabály, hogy mindig, amikor valakitől, aki fontos nekem elköszönök, végiggondoljam, hogy ha valamelyikünk meghalna, akkor is úgy érezném, hogy mindent elmondtam és tettem, amit lehetett. Kifejeztem-e, hogy mennyire fontos nekem? És ha úgy érzem nem így van, akkor örülök, mert még élünk és van lehetőség változtatni. Mert a Végítélet nekem az életem utolsó pillanata lesz, és akkor már nincs lehetőség javítani.
Én nem tudom mit jelent valamit birtokolni, mert az csak egy papír, gondolat, akkor jelent valamit, amikor tenned kell érte valamit. (Pl. befizetni ez kötelező biztosítást, megetetni a kutyát.) Nekem csak barátaim, szeretteim vannak és emlékeim és vágyaim, amik emberekhez kötődnek. A tárgyakat csak használom, a testi szükségleteken kívül lehetőleg arra, hogy örömet okozzak magamnak vagy másnak.

Ha elmész, te mit viszel magaddal?

Miért van az, hogy semmi olyat nem tudok nyugodt szívvel megtenni, amiről nem tapasztalom, hogy közvetlenül okoz testi vagy lelki örömöt valakinek?
Miért van az, hogy gyakorlati dolgok közül csak azt szeretem tanulni, ami a saját, de sokkal inkább valamelyik barátomnak közvetlen hasznára lehet? Miért szeretek másoknál vasalni, mosogatni, akik nagyon elfoglaltak?  Miért szeretek csak másoknak főzni? Miért szeretem annyira kitalálni, hogy kinek mire van a legnagyobb szüksége éppen? Miért tudok csak szívességből olyan dolgokat elolvasni, átnézni, átgondolni, utánajárni, kiegészíteni, ami valamelyik barátomnak kell? Miért érzem úgy, ha nem egy személynek, hanem egy feladatért dolgozom, hogy elvtelenül eladtam magam, a szabadságomat? Még akkor is, ha a feladat, amit végeznem kell, nem ellenkezik az elveimmel? Egész eddigi életemben csak akkor látták hasznomat, ha valaki kedvéért dolgoztam.

Miért van az, hogyha egyetértek valakinek az elveivel és az értékrendjével, ha hiszek benne, akkor szinte mindegy, hogy kávét főzök, inget vasalok, kereket cserélek, vagy controlling rendszert építek neki, bármit amire szüksége van?

Miért van az, hogy kifejezettem szomorú vagyok, ha pénzt kell elkérnem valamiért, amiben segíthettem bárkinek?
Pedig egyébként örömmel elfogadom, amit szívből adnak….

Egy gyerek felelősség, ezt mondják, de ezt sosem értettem, valakiről gondoskodni nekem öröm.
Egy babát akarni nem lehet, csak hagyni, hogy legyen vagy nem.

Ha nem, nekem sosem jutna eszembe akarni, olyan sok pici gyerek van, akinek nincsen családja.
Egyáltalán nem biztos, hogy egy baba egészséges, még a hétköznapi vizsgálatok is csak egy valószínűséget adnak. És én nem tudnék sosem ezen az alapon dönteni.
Egy kutyáról is élete végéig gondoskodni kell, azt mégsem bánják az emberek.
Egy baba mindig kockázat, a legjobb körülmények között sem biztos, hogy senkinek nem lesz baja, mikor megszületik…

Ilyet egy nő, aki belegondol, olyanért vállal csak, akiért megéri.

Olyanért, akit sosem csapna be, és sosem próbálna semmire rákényszeríteni.

Amit igazán szeretnék: megtalálni, és szeretni azt, akivel együtt sokkal több ember arcára tudunk nyugalmat és mosolyt költöztetni, mint külön.
Akiről biztosan tudom, hogy legfontosabb számára is a szeretet, aki nem gondolja magát tévedhetetlennek, és nem is akar annak látszani. Aki tudja, hogy a hibákat jóvátenni akkor tudjuk, ha tanulunk belőle. Aki sohasem gondolja, hogy szándékosan bántanám, akkor sem, ha éppen én hibázom, hanem segít megérteni, hogy miért tettem, hogy többet ne tegyem.
Aki elhiszi, hogy számít, ha elmondja, akit nem érdekel, ha néha lepereg az emberekről a szó.
Aki nem néz le senkit, és nem tartja magát többre senkinél, mert anélkül is tudja, mennyit ér, hogy a tettei és a szavai együtt teszik naggyá.
Aki mer gyerek lenni, játszani, mert tudja, hogy ezt sem kell titkolnia senki előtt.
Aki hisz a csodákban, de nem kapaszkodik beléjük, és tudja, hogy a csodákat mi teremtjük, és nem másoktól kell várnunk.
Aki mindent meg tud csinálni, amire igazán szüksége van, de el is tudja fogadni, meg is tudja becsülni, ha valaki önszántából megteszi neki. Aki nem szégyelli bevallani, ha valamit nem tud vagy nem ért, és meri kérni, kérdezni attól, aki segíthet, s megteszi ezt ő is, ha másnak kell.
Aki tudja, hogy a lélek a szellem és a test egyformán fontos, egyik sem alsóbb vagy felsőbbrendű, aki élvezi mindegyiket, de nemcsak önmagáért, kivéve, ha játszik, ami maradjon is mindig játék, ne legyen fontosabb a világnál.
Aki tudja, hogy együtt lenni nem cél, hanem út, ahol magunkat, egymást és a világot ismerjük meg. Érti, hogy hazudnia nem kell soha, mert az igazság nem fáj, de ha azt hiszi, hogy van amit nem fogadnék el belőle, az nagyon.
Aki tudja, hogy ami tudást vagy örömöt adhatunk valamilyen kiemelkedő tehetségünk révén az embereknek, azt oda is kell adnunk, mert kötelességünk.
Nem kell semmit eljátszani, kimondatlanul érezzem, hogy figyel rám és tisztel, ahogy én is őt.
Akivel együtt bukni is nagyobb öröm, mint egyedül tündökölni, és tudja, hogy bárhová bármikor elmegyek vele, mert tudom, hogy nem kérne olyat sosem, amiről tudja, hogy nekem fáj. És ha éppen el kell tűnnie a világ elől, csendben őrzöm a nyugalmát, mert tudja, hogy amíg ő pihen, feltartom a világ baját.
Láthassam minden nap, hogy csillog a szeme, és érintsen meg, ha örül nekem, ha megköszön.
Mint két gyerek, mint a legjobb barátok sétálunk egymás mellett az úton, nevetve, mert tudjuk, hogy van valaki, akinek mindegy kint mekkora a vihar, bent mindig süt a Nap.
És ha egyszer mégis úgy érzi: menni kell, tudja, hogy elég egy jól megfontolt szó, és elengedem, mert a szeretet nem fogy el, és nem tud birtokolni.

És ha nem, akkor mégis mi alapján kellene eldönteni, hogy ki mennyi luxust érdemel? Luxus az, ami nélkül minden további nélkül életben maradnánk, nem pedig az, amit nem engedhetünk meg magunknak, más pedig esetleg igen. Nem engedhetjük meg ugyanakkor, hogy más emberek ne kapják meg az életben maradásukhoz, a testi épségük megőrzéséhez elengedhetetlenül szükséges tárgyi feltételeket. És nem vehetjük el senkitől a lehetőséget, hogy a lelki szükségleteinek kielégítéséért küzdhessen.

Támogatni kell, tömeg és egyéni kommunikáció szintjén, hogy mindenki a saját képességeinek leginkább megfelelő módon találhasson munkát, vagyis olyan feladatot végezzen pénzért, amivel tartósan a lehető legnagyobb hasznot hozza a munkájának eredményét közvetlenül és közvetve felhasználók, vagyis a társadalom számára.
A tartósan lényeges elem, mert optimális produkciót feltételez, hiszen, ha az illető nem a képességeinek megfelelő, vagy nem a fizikai és/vagy szellemi terhelhetőségének határán belüli munkát végzi, akkor hosszabb távon testi, lelki megbetegedés várható, aminek költségei akár a munkájának értékét is meghaladhatják.

A haszon fogalmát egyének szintjén értelmezve, a mások által végzett munka eredménye, vagyis az elfogyasztott termék vagy szolgáltatás hasznossága attól függ, hogy mennyire alapvetőek azok a fizikai, lelki szükségletek, amiket kielégít rövid vagy hosszabb távon.
Ebből következik, hogy aki nagyobb hatásfokkal tud mások számára hasznos tevékenységet végezni (minél több ember minél alapvetőbb szükségletét elégíti ki), az joggal fogadhatja el, ha a piac a nála kevésbé hatékonynál többet, a hatékonyabbnál kevesebbet ad.

Nincs 5 perce, hogy azon tűnődtem, kinyissak egy üveg vörösbort, hogy írni tudjak, takarítsak-e, amihez semmi kedvem, vagy inkább hallgassak zenét merengve, ahogy szoktam.
Szeretnék írni, szerettem írni. Nem értették, vagy egyszerűen csak rossz volt. Maradtak a hivatalos levelek. És néhány héttel ezelőtt egy levél Neked, a testemről, előre megfontolt szándékkal vörösborban pácolva.

Miért is kellene innom hozzá, gondoltam és most írok. Azt hiszem, nemsokára ki fogom bontani a bort és holnap elolvasom, hogy mi a különbség.

Most eszembe jutott Bukowski nyilatkozata a költészet hatalmáról, ő is, mint annyi nagy költő iszik, hogy írjon. Akkor engem mégis miért érdekel ennyire, ha még irodalomórán is ritkán emlékeznek meg a szerzők befolyásoltságáról? Úgysem hoz ki az ital sem olyat senkiből, ami nem lakott ott. Csak pinceajtót nyitja. Oldja a félelmet.

Vagyis ittam, hogy merjek írni. Neked.

Butaság, most is írok. Eldönthetem, hogy fogod-e látni.

És most elakadtam…

A testemről volt szó, azért kellett inni, hogy arról írhassak.

A testünk nem szép, a testünk anyag.

Szép ami jó, írja Tolsztoj, a „jó” pedig percről percre, emberről emberre, korról korra változhat. Ezért aztán nehéz lenne ezt iránytűnek használni, még ha igaz is.
A testünk köt össze minket a fizikai világgal. A testünk létének ideje korlátozott, az atomjainkat visszaadjuk a világnak, más lesz belőlük. Ez biztos.
Addig is a testünkkel látunk, hallunk, tapintunk, ízlelünk, szagolunk, megismerhetjük vele a világot, más embereket.

A testünk engedelmeskedik az akaratunknak, néha akár a saját kárára is. Futhatunk, sétálhatunk, ülhetünk, fekhetünk, mászhatunk magasra, irányíthatunk gépeket, játszhatunk is tárgyakkal vagy egymással, simogathatunk, ölelhetünk, csókolhatunk, vagy csíphetünk, üthetünk, rúghatunk, karmolhatunk, ha szükségét érezzük.

A testünk folyamatosan változik, nem csak a látható mértékben. Minden lélegzetvétellel új oxigén atomok kerülnek be, és a létért elégetett szénhidrátokból széndioxid szabadul ki.

És most ide csakazért sem fogok a citromsavciklusról írni.

A materiális világot befogadni az evéssel lehet nap mint nap. Éppen ezért az evés nekem fontos szertartás. Jó megosztani azokkal, akiket szeretek.

Jó olyat enni, amit más ad, jó adni másnak olyat, amit megesz, és elfogadja, hogy ő az lesz.
Megtisztelő.
Majdnem minden, amit megeszünk, meghalt értünk. Növények és állatok, ahogy egyszer mi is meghalunk. A mi felelősségünk cserébe gondoskodni arról, hogy a haláluk ne legyen felesleges és legfőképp az életük ne járjon emiatt indokolatlan szenvedéssel.

Megint egy kis szünet…

Itt még írni kellene arról, hogy mégis pontosan mit és mennyit együnk. De erről majd máskor, máshol.
Itt van tehát ez a templom, vagy inkább otthon, ahol laknak a gondolataink és az érzéseink.
Azt hiszem eljött az a pillanat amikor kinyitom ezt az üveg bor. Nincs baj baby ;)
A kommunikációról elfeledkeztem, a testünk nélkül nem tudnánk… vagy legalábbis korlátozottan, mint mozgássérültek a városban közlekedni.

Fa...

...Híd

Örök figyelem.

  Napfürdő

Rondo