120 év múlva mindenki, akit ismerünk halott lesz. Mi is. Senki nem tudhatja, hogy mikor hal meg. Igen, lehet, hogy holnap. Mert csak a most biztos.
Amikor olyan emberekkel beszélgetek, akik szembenéztek már ezzel, mindig megértjük egymást. Leginkább, de nem csak a hospice osztályon találom őket. Ráérnek beszélgetni, elmesélik az életüket, a vágyaikat, a családjukat.
Sajnos ők már legtöbbször nincsenek olyan fizikai állapotban, hogy ezzel az „új tudással” éljenek fizikailag. Lelkileg viszont lehet: még lehet idejük elrendezni a dolgokat emberekkel, elmondani titkokat, és főleg megbocsátani.
Mikor velük vagyok, egyenlők vagyunk, lelkileg, mint bárki mással.
Lehet, hogy fizikailag segítségre szorulnak, meg kell őket etetni például, de senki sem állíthatja azt, hogy én nem fogok hamarabb meghalni. A valószínűség nem jelent itt semmit nekem, jöhet egy baleset, bármi.
A Hospice az életről szól, az életminőségről. Nekik már nagyon ritkán számítanak az anyagiak.
Nagyon nehéz lehet elfogadni, hogy sokszor már az alapvető testi szükségleteiket sem tudják egyedül elintézni, egy pohár vizet is kérni kell. Abban a világban, ahol mindenki csak magában hisz, ahol a „fejfájásra sincs idő”. Sokszor a fájdalomnál is jobban fájhat a tehetetlenség, mert azt lehet csillapítani.
Ezért nekem örömet okoz, hogy sétálhatok, ehetek egyedül, utazhatok, játszhatok, még az is, jó, ha fázom, elázom, vagy elfáradok.
Ami a legjobban fáj, az mégis az emberek viselkedése, igen a közeli hozzátartozóké. Akik nem tudnak mit kezdeni az elmenővel. Mert ők sem mernek szembenézni a saját halandóságukkal. És hazudnak, és az elmenő is színészkedik. Mint ahogy nap, mint nap, évről évre tették. Ki tudja miért? És egyedül van a félelmeivel, és néha nem tud megbocsátani, vagy nem mondja el a titkot, sohasem
.
Az én hitem szerint ez az állapot a Pokol.
Ezért az én életemben a legfontosabb szabály, hogy mindig, amikor valakitől, aki fontos nekem elköszönök, végiggondoljam, hogy ha valamelyikünk meghalna, akkor is úgy érezném, hogy mindent elmondtam és tettem, amit lehetett. Kifejeztem-e, hogy mennyire fontos nekem? És ha úgy érzem nem így van, akkor örülök, mert még élünk és van lehetőség változtatni. Mert a Végítélet nekem az életem utolsó pillanata lesz, és akkor már nincs lehetőség javítani.
Én nem tudom mit jelent valamit birtokolni, mert az csak egy papír, gondolat, akkor jelent valamit, amikor tenned kell érte valamit. (Pl. befizetni ez kötelező biztosítást, megetetni a kutyát.) Nekem csak barátaim, szeretteim vannak és emlékeim és vágyaim, amik emberekhez kötődnek. A tárgyakat csak használom, a testi szükségleteken kívül lehetőleg arra, hogy örömet okozzak magamnak vagy másnak.
Ha elmész, te mit viszel magaddal?
