És ha nem, akkor mégis mi alapján kellene eldönteni, hogy ki mennyi luxust érdemel? Luxus az, ami nélkül minden további nélkül életben maradnánk, nem pedig az, amit nem engedhetünk meg magunknak, más pedig esetleg igen. Nem engedhetjük meg ugyanakkor, hogy más emberek ne kapják meg az életben maradásukhoz, a testi épségük megőrzéséhez elengedhetetlenül szükséges tárgyi feltételeket. És nem vehetjük el senkitől a lehetőséget, hogy a lelki szükségleteinek kielégítéséért küzdhessen.
Támogatni kell, tömeg és egyéni kommunikáció szintjén, hogy mindenki a saját képességeinek leginkább megfelelő módon találhasson munkát, vagyis olyan feladatot végezzen pénzért, amivel tartósan a lehető legnagyobb hasznot hozza a munkájának eredményét közvetlenül és közvetve felhasználók, vagyis a társadalom számára.
A tartósan lényeges elem, mert optimális produkciót feltételez, hiszen, ha az illető nem a képességeinek megfelelő, vagy nem a fizikai és/vagy szellemi terhelhetőségének határán belüli munkát végzi, akkor hosszabb távon testi, lelki megbetegedés várható, aminek költségei akár a munkájának értékét is meghaladhatják.
A haszon fogalmát egyének szintjén értelmezve, a mások által végzett munka eredménye, vagyis az elfogyasztott termék vagy szolgáltatás hasznossága attól függ, hogy mennyire alapvetőek azok a fizikai, lelki szükségletek, amiket kielégít rövid vagy hosszabb távon.
Ebből következik, hogy aki nagyobb hatásfokkal tud mások számára hasznos tevékenységet végezni (minél több ember minél alapvetőbb szükségletét elégíti ki), az joggal fogadhatja el, ha a piac a nála kevésbé hatékonynál többet, a hatékonyabbnál kevesebbet ad.
