„Egy ismert mese szerint egy brahmin találta ki a sakkot. Jutalmul a rádzsától első hallásra jelentéktelennek tűnő fizetséget kért, mindössze annyi búzaszemet, amennyi a sakktábla kockáira a következő szabály szerint képletesen rátehető: az első kockára egy, a másodikra kettő, a harmadikra négy, vagyis az előzőnek mindig duplája. Hamar kiderült, hogy ennyi búza nem terem a Földön, sőt az emberiség egész történelme alatt nem termelt ennyit.

Alsó tagozatos korom óta ez az egyik kedvenc történetem. Azóta is azt gondolom, a világ és legfőképpen az emberek szívét ezen az egyetlen úton lehet megváltoztatni. Mindennap mindenkinek (legalább egy valakinek) meg kell mutatni, hogy adni önmagában is jó érzés, és ha kérdezi: megkérni, hogy cserébe adjon ő is valamit valaki másnak. Nem kell, hogy nagy dolog legyen, a lényeg, hogy olyat adjunk, ami nem fog hiányozni nekünk, lehet csak egy mosoly is, vagy néhány perc beszélgetés, vagy egy kis munka, egy tárgy, amit már nem használunk.
Én úgy szeretem kitalálni, hogy kinek mire lehet éppen igazán szüksége. Ki a legfáradtabb a buszmegállóban, ki vesztette el a kulcsát, kinek nincs ideje ebédet főzni. Ehhez nagyon kell figyelni, az emberek arcát, ruháját, mozdulatait, szavait, mert nem mondják ám, néha maguk sem tudják, csak amikor megkapják, ha nem találtuk el, legközelebb majd még jobban figyelünk

Lehet idegenekkel és barátokkal is játszani.
Persze lehet keseregni azon, hogy nincs időnk, és úgyis mindegy, de akkor mi lesz a világ megmentésével? J Egészen őszintén, annyi mindenre pazaroljuk az időnket, tévézéstől a sorban állásig… Mitől lesz a világ, ahol a gyerekeink felnőnek egy mosolygósabb hely?

Ez azért jó játék, mert egyáltalán nem lehet veszíteni rajta. Legfeljebb nevetni az értetlen arcokon, és megvonni a vállunk. Majdnem mindig kapok egy mosolyt vissza. Néha évekkel később is köszönnek ismeretlennek tűnő arcok. A barátoknál pedig látom, hogy ők is elkezdenek játszani.