A gyerekkor nem az idő függvénye. Az idő önmagában nem elég a fejlődéshez. Felnőtt attól lesz valaki, hogy tudja: az egyetlen, amit tehetünk, hogy a lehető legjobb tudomásunk szerint cselekszünk, szándékosan senkinek sem ártva, sohasem teljeskörű információk alapján döntünk, tudomásul vesszük, hogy a tervezett eredményeket senki és semmi nem garantálhatja, és vállaljuk a tetteink következményeit. Bármikor bárminket elveszíthetjük, beleértve az életünket is.
A gyerekek kétfélék: vannak, akik azt gondolják, eldönthetik mások helyett is, hogy mit kell tenni, mert biztosnak hiszik az általuk vélt eredményt, és akik azt gondolják, ha mások döntenek helyettük, akkor elvárhatják a megígért eredményt.
Réges-régóta játszanak a gyerekek a világgal, minden korban a fenti gyerekek abban jeleskedtek, amit a lentiek a legjobban tiszteltek, mert nem értették: most éppen a tudomány vallása van soron. Amikor a lenti gyerekek csalódnak, mert nem azt kapják, amit vártak, törnek-zúznak és keresnek másik fenti gyereket, aki elhiszi magáról és ezért ők is róla, hogy ígérhet biztosat.
A tudás jó dolog, csak kevés. Túlságosan sokra értékelni az intelligenciát, érzelmileg fejletlen gyerekekre bízni a világot, nem jó dolog.
Mindenki felnőhet, ha segítünk benne a másiknak: aki felnőtt annak ez a legfontosabb dolga.
