Minden ember hibázik, minden ember szokott tévedni. Nincs olyan ember, aki egy másik embernél kivétel nélkül mindenről többet tudna.
Azért, mert valaki valamiről kevesebbet tud, akár azért, mert gyengébbek a képességei, akár azért mert még csak gyerek, akár azért, mert egyszerűen nem a szóban forgó dolog érdekli, nem tekinthetjük magunkat többnek nála.
Mert vagy az öröklött képességei, vagy a lehetősége, vagy a körülményei, vagy a kora miatt (eddig még) nem tudta, amit mi. Egyik sem a mi érdemünk!
Viszont kötelességünk, ha tudni szeretne valamit, vagy érinti az életét érzelmileg vagy fizikailag, számára felfoghatóan elmondani, világossá, érthetővé tenni, amit mi már tudunk.
A szándékos fizikai és érzelmi bántalmazás mellett, számomra a legnagyobb bűn, ha a tudásunkat arra használjuk fel, hogy valakit manipuláljunk (szóban vagy tettekkel hazudjunk neki), még abban az esetben sem, ha úgymond „Jót” akarunk neki, a „saját érdekében”.
Ez sokkal rosszabb, mint valakit hirtelen felindulásból, őszintén pofon vágni, és utána bocsánatot kérni, pedig az is nagyon komoly és feldolgozandó kudarca egy intelligensebb embernek a kommunikációban.
Ugyanakkor valakinek (természetesen nálam a bármilyen kommunikációra képes gyermek már valakinek számít) kíméletből hazudni, vagy eltitkolni előle valamit, ami érinti, az én értelmezésemben kimeríti az időben késleltetett tudatos érzelmi bántalmazás fogalmát, hiszen idővel rá fog úgyis jönni, és az nagyon komoly fájdalmat fog okozni, arányosat azzal, hogy mennyire volt jelentős a hazugság, illetve főként azzal, hogy mennyire állunk hozzá közel, mennyire bízott bennünk eredetileg.
Mindenkinek jogában áll és kötelessége szembenézni a tényekkel! Akkor is, ha abban a pillanatban ez fájni fog. Ettől megkímélni valakit nem szeretet, hanem érzelgősség, hazugság. Ugyanúgy nincs hozzá jogunk, mint fizikailag bántalmazni.
