Nincs 5 perce, hogy azon tűnődtem, kinyissak egy üveg vörösbort, hogy írni tudjak, takarítsak-e, amihez semmi kedvem, vagy inkább hallgassak zenét merengve, ahogy szoktam.
Szeretnék írni, szerettem írni. Nem értették, vagy egyszerűen csak rossz volt. Maradtak a hivatalos levelek. És néhány héttel ezelőtt egy levél Neked, a testemről, előre megfontolt szándékkal vörösborban pácolva.
Miért is kellene innom hozzá, gondoltam és most írok. Azt hiszem, nemsokára ki fogom bontani a bort és holnap elolvasom, hogy mi a különbség.
Most eszembe jutott Bukowski nyilatkozata a költészet hatalmáról, ő is, mint annyi nagy költő iszik, hogy írjon. Akkor engem mégis miért érdekel ennyire, ha még irodalomórán is ritkán emlékeznek meg a szerzők befolyásoltságáról? Úgysem hoz ki az ital sem olyat senkiből, ami nem lakott ott. Csak pinceajtót nyitja. Oldja a félelmet.
Vagyis ittam, hogy merjek írni. Neked.
Butaság, most is írok. Eldönthetem, hogy fogod-e látni.
És most elakadtam…
A testemről volt szó, azért kellett inni, hogy arról írhassak.
A testünk nem szép, a testünk anyag.
Szép ami jó, írja Tolsztoj, a „jó” pedig percről percre, emberről emberre, korról korra változhat. Ezért aztán nehéz lenne ezt iránytűnek használni, még ha igaz is.
A testünk köt össze minket a fizikai világgal. A testünk létének ideje korlátozott, az atomjainkat visszaadjuk a világnak, más lesz belőlük. Ez biztos.
Addig is a testünkkel látunk, hallunk, tapintunk, ízlelünk, szagolunk, megismerhetjük vele a világot, más embereket.
A testünk engedelmeskedik az akaratunknak, néha akár a saját kárára is. Futhatunk, sétálhatunk, ülhetünk, fekhetünk, mászhatunk magasra, irányíthatunk gépeket, játszhatunk is tárgyakkal vagy egymással, simogathatunk, ölelhetünk, csókolhatunk, vagy csíphetünk, üthetünk, rúghatunk, karmolhatunk, ha szükségét érezzük.
A testünk folyamatosan változik, nem csak a látható mértékben. Minden lélegzetvétellel új oxigén atomok kerülnek be, és a létért elégetett szénhidrátokból széndioxid szabadul ki.
És most ide csakazért sem fogok a citromsavciklusról írni.
A materiális világot befogadni az evéssel lehet nap mint nap. Éppen ezért az evés nekem fontos szertartás. Jó megosztani azokkal, akiket szeretek.
Jó olyat enni, amit más ad, jó adni másnak olyat, amit megesz, és elfogadja, hogy ő az lesz.
Megtisztelő.
Majdnem minden, amit megeszünk, meghalt értünk. Növények és állatok, ahogy egyszer mi is meghalunk. A mi felelősségünk cserébe gondoskodni arról, hogy a haláluk ne legyen felesleges és legfőképp az életük ne járjon emiatt indokolatlan szenvedéssel.
Megint egy kis szünet…
Itt még írni kellene arról, hogy mégis pontosan mit és mennyit együnk. De erről majd máskor, máshol.
Itt van tehát ez a templom, vagy inkább otthon, ahol laknak a gondolataink és az érzéseink.
Azt hiszem eljött az a pillanat amikor kinyitom ezt az üveg bor. Nincs baj baby ;)
A kommunikációról elfeledkeztem, a testünk nélkül nem tudnánk… vagy legalábbis korlátozottan, mint mozgássérültek a városban közlekedni.
